Tánc Világnapja – 2023

Már napnyugta óta álltak fent az éjszakai hegyen, fölöttük az a titokzatos

végtelenség, amelyből szarvasok milliárdjainak szempárja csillogott le rájuk. Számukra

végtelen, titokzatos és szent volt ez a ragyogó mennyezet, amely mágikus erővel hívta őket,

oda fel, hozzá, ahhoz, aki miatt idejöttek. Aki az Örök, a Fenséges a Mindenek feletti, aki a

Végtelen. Álltak hátraszegett fejjel, tekintetüket az égre emelve, hallgatva azt a furcsa

dobogást, amely szívük felől érkezve, bennük lüktetett. Aztán egyszer csak elkezdték: karjuk

összekapaszkodott, szájukból varázshangok törtek elő, testük megmozdult, lábuk dobbant.

Úgy érezték megáll az idő, hogy eggyé válnak, hogy emelkednek, oda, fel, Őhozzá! Aki az

Örök, a Fenséges a Mindenek feletti, aki a Végtelen.

Így történt, vagy egész másként, ki tudja. A tánctörténészek írnak a kezdetekről, az

emberiség hajnaláról, amikor a tánc, az Istenekkel való párbeszéd mágikus eszköze volt.

Keresem a szavakat, hogy megfogalmazzam a lényeget, hogy ne csak a ködös múltat

citáljam ide, hanem a jelen világunkról beszéljek, hogy megfogalmazzam azt a spirituális

érzést, mely elfog, magába húz, felemel, ha mozdul a test. Legyek táncos, koreográfus, vagy

a közönség, amely a nézőtér sötétjében az Ünnepre készül. De rá kell jönnöm, a szó kevés,

a gondolat véges, hogy leírja a leírhatatlant. Azt mondta valahol Isadora Duncan amerikai

táncosnő, akit a modern táncművészet alapítójának tartanak: „Ha meg tudnám mondani

milyen érzés, nem lenne érdemes táncolni.”

A tánc, a kultúra azon sajátos ága, melynek különlegessége, annak sokszínűségében

rejlik. A néptánc, a klasszikus balett, neoklasszikus balett, a modern, a társastánc, vagy más

alternatív kísérletezések együttese adja azt az univerzumot, melyet magyar

táncművészetként ismerünk. Ennek a sajátos művészetnek a nyelvezete, éppen non-

verbalitása révén képes világokat összekötni, átlépni nyelvi, kulturális határokon. Elmélyült

formában – a táncos testén keresztül – tudja megjeleníteni az alkotó üzenetét, mellyel új

perspektívákat kínál a közönség számára. Megadja azt a hétköznapokban kevésszer

tapasztalt, mégis nagyon vágyott élményt, melyet a régi görögök, katarzisként írtak le.

Nekünk – táncszerető, „táncban élő” embereknek – kötelességünk és feladatunk életben

tartani és folyamatosan megújítani művészetünket. Hiszen a bennünket körülvevő kulturális

káoszban a művészet, és benne a táncművészet az, amely fogódzót és támaszt kínálhat az

eligazodásban.

Ma, a Tánc Világnapján szerte a világban táncosok ezrei emelik tekintetüket a

színházak reflektoroktól csillogó szent mennyezete felé, hallgatva azt a furcsa dobogást,

amely szívük felől érkezve, bennük lüktetet. Várják, hogy elkezdhessék, hogy karjuk

összekapaszkodjon, testük megmozduljon, lábuk dobbanjon, hogy megállítsák az időt, hogy

eggyé váljanak, hogy emelkedjenek oda, fel, Őhozzá! Aki az Örök, a Fenséges, a Mindenek

feletti, aki a Végtelen, hogy együtt éljék meg a közönséggel a Tánc mágikus Ünnepét.

MIHÁLYI GÁBOR

Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész

Harangozó Gyula-, Seregi László-, és Imre Zoltán-díjas

táncművész, koreográfus

a Magyar Állami Népi Együttes együttes vezetője