Először A hattyúk tava című előadás varázsolt el, ahova anyukád vitt el kisgyerekként. Sok kislány szeretne táncos lenni, de keveseknek sikerül. Te éppen arra tetted fel az életedet, hogy ez ne így legyen.
A táncművészet, köszönhetően az általa nyújtott élménynek, amelyet – mint említetted – már egészen kis koromtól kezdve kaptam, annyira megfogta a lelkemet, hogy hobbiból hivatássá vált. A Budapest Táncegyüttesnél kezdtem a pályát, de amatőr néptánccsoportokban is otthon voltam. A család csak azzal a feltétellel engedte, hogy néptáncos legyek, ha mellette tanulok is, mert úgy gondolták, hogy a pálya, amelyet választottam, a lehető legrövidebb ideig tart. Már az amatőr mozgalomban is megéltem a közösség örömét, és világossá vált, hogyan néz ki a művészeti nevelés, és hogy már gyerekkorban el lehet kezdeni. Kevés olyan ország van, ahol ilyen magas színvonalon képviselteti magát a táncművészet összes stílusa, és ahol olyan sokan táncolnak, mint nálunk: a gyerek, a junior, az ifjúsági és a felnőtt korosztály tagjai egyaránt.
Mitől olyan különleges ez a mozgalom, amit szinte minden nyilatkozatodban megemlítettél az elmúlt évtizedek során?
Attól, hogy Magyarországon kiváló táncpedagógusok dolgoznak, akik egyedülálló közösségeket teremtenek, amelyekkel azután egyedi alkotásokat hoznak létre. A Táncpedagógusok Országos Szövetsége a Táncművészek Szövetségének tagozata jogutódjaként azzal a céllal jött létre, hogy önálló társadalmi szervezetként hatékonyabban tudjon működni, a területére koncentrálni. Az alapítók Jeszenszky Endre, Berczik Sára, Réti Piroska, Ligeti Mary és jómagam voltunk. Már a mozgalom kezdeteitől sikerült összefognunk azokat a művész-táncpedagógusokat, akik jártasak voltak a különféle stílusokban, és tanították őket. Az volt a törekvésünk, hogy minél szélesebb körben próbáljuk megismertetni mindenkivel, hányféle műfaja van az egyetemes táncművészetnek, és hogy megértessük: táncolni óriási öröm, ezért egyszer mindenkinek ki kell próbálnia. Ha megteszi, akkor érti meg igazán, miről is szól ez az egész. Innen ered a hitvallásom: hogy a táncművészet hat az ember személyiségének fejlődésére.
Több mint három évtizedig vezetted a Táncpedagógusok Országos Szövetségét. Mire vagy a legbüszkébb?
Arra, hogy ez idő alatt fantasztikus mozgalmat tudtunk kiépíteni. Csodálatos rendezvényeink vannak: regionális táncművészeti fesztiválok, amelyeket az ország különböző városaiban rendezünk. Az ott díjat elértek jöhetnek az országos táncművészeti fesztiválra. Táncjátékfesztivált is létrehoztunk, és beindítottuk a Nagy táncválasztót, hogy még szélesebb körben tudjuk megszólítani azokat, akik ugyan érdeklődnek, de még nem próbálták ki, melyik táncstílus jelentene örömöt számukra. Igényeiket felmérve továbbképzéseket szervezünk a pedagógusoknak. A szövetségben hatékony, kiválóan együttműködő közösség alakult ki.
Először adtad át a rólad elnevezett díjat, és a választás Holb Ibolyára, a debreceni Modern Tánc-Játék Stúdió vezetőjére esett.
Ibolya munkásságát mindig is a minőségi művészeti nevelés szelleme hatotta át, karizmatikus személyiségével elvarázsolja a tanítványait. A Török Jolán művészeti díjat egyébiránt magam alapítottam. A szövetség évente oszt ki szakmai, nívó- és életműdíjat, táncművészetért és táncoktatásért járó elismeréseket. Azon gondolkodtam, hogy én, aki harmincöt évig voltam elnök, hogyan tudnék hozzátenni a tagjaink munkájának méltatásához. Az jutott eszembe, hogy díjat alapítok. Azért művészeti díjat, mert olyanok művészi munkájának értékét hivatott elismerni, akik hosszú időn keresztül minden korosztály számára komoly szakmai munkát tettek le az asztalra. Hitvallásom, hogy mindent tudni kell abbahagyni, ezért én döntöttem úgy annak idején, hogy lezárom a pályámat, én átadom a Nemzeti Táncszínház vezetését. Tehát hál’istennek még soha nem kellett megélnem azt, hogy elküldtek, vagy hogy felmerült volna: mit akarok még mindig az adott pozícióban.
Tavaly a szövetségi közgyűlésen elmondtam a tagoknak, hogy szeretném átadni a vezetést a következő generációknak. Köszönöm, hogy harmincöt évet velem töltöttek, de szeretnék most már hátralépni. Azóta Földi Béla az elnök, Szlávik Gabriella a társelnök, és Szalay Tamás az alelnök, engem pedig tiszteletbeli elnöknek választottak. A korszak lezárásaként hamarosan interjúkönyv jelenik meg, amelyet Réfi Zsuzsanna készített velem, és reményem szerint ennek révén át lehet majd tekinteni, hogyan folyt a szövetség munkája több mint három évtizeden át. Örülök, hogy úgy a profik, mint az amatőrök számára sikerült sok-sok olyan programot létrehoznunk, célt kitűznünk, amelyek mindig továbbvitték, magukban hordozták a fejlődés lehetőségét.
Mit nyújthat a tánc ebben az ingerdömping világban?
A táncművészetet nem értékelik eléggé, de nemcsak nálunk, hanem nemzetközi szinten is ez a helyzet. Számtalan együttes szűnt meg Franciaországban, Hollandiában, Olaszországban… Nálunk ez ilyen mértékben még nem jellemző, de a profi együttesek itt is veszélyben vannak. Ami az amatőr mozgalmat illeti, azok a nagyszülők, szülők, akik időnként részt vesznek a programjainkon, eljönnek a fesztiváljainkra, megtapasztalják, hogy a gyerekeknek jó közösségben, minőségi foglalkozásban van részük, és ezt akár komoly áldozatok árán is biztosítják a felnövekvő nemzedéknek.
Ez erőn felüli vállalás számukra, ezért szívfájdalmam, hogy kulturális vonalon nem látják a táncmozgalom erejét, minőségét, és azt, hogy ezeket a közösségeket támogatni kellene. Ha ez egyszer megvalósul, az szerintem jócskán kimozdítja majd az embereket az online térből, és felébreszti bennük a vágyat, hogy a táncmozgalom részei legyenek. Ahhoz, hogy ezt megtehessék, pénz szükséges, ám a családoknak már ahhoz is komoly üzleti tervet kell készíteniük, hogy havonta normálisan megéljenek, ezért ezek a pluszkiadások háttérbe szorulnak. Ez komoly probléma.
